A XVI. században élt Giambattista Giraldi Cinzio elbeszélése nyomán írta William Shakespeare a drámát. Boito saját maga számára készített egy Otello librettó-vázlatot, amelyet 1879-ben Verdivel való megismerkedése után átnyújtott a nagy mesternek. Bár Verdinek tetszett a szöveg, csak 1884-1885-ben döntött úgy, hogy végre megzenésíti. Az opera teljes kompozíciós vázlata 1885-re készült el. A kidolgozás egy újabb évet vett igénybe, majd 1887. február 5-én végül bemutatták a milánói Scalában.

A cselekmény Cipruson játszódik, a XV. század végén. Ciprus a Szentföld elvesztése után a XIV. századtól a Velencei Köztársaság része lett, amikor Európa és Bizánc számára is egyre nagyobb terhet jelentett az oszmán hódítás, és összefogásra volt szükség a Földközi-tengeri térségben.

A nyitó pillanatok tomboló viharjelenetében elementáris erővel szólalt meg Verdi zenéje. Egy magát kívülállónak érző ember komponálta meg egy „kívülálló” férfi történetét. Otello, a mór, a katona, a vezér, a szerelmes férj, akit minden érdeme ellenére sem fogad be Velence népe: örökre „fekete”, idegen marad. Egy beilleszkedni vágyó idegen sebezhetőségét könnyen kezdi ki a hamis barát – és a féltékenység. Az Otello kivételes, letisztult alkotás, ahol Verdi a már ismert, jellegzetes hangján szól, miközben új színeket hoz be eddigi életművébe.

A mű sokban eltér a szerző korábbi operáitól, amelyekben nem kapcsolódott a zene olyan szigorú következetességgel a szöveg mondanivalójához és a cselekmény drámai szituációihoz, mint itt. A szöveghez való kötődés kevésbé melodikussá tette az operát a korábbi darabokhoz képest, ezzel magyarázható az, hogy azok sokkal népszerűbbek voltak. Jelentős különbség volt, hogy az Otellóban nagyobb szerepet kapott a zenekar; egyenrangú tényezővé vált az énekesekkel. Emiatt Verdit – tiltakozása ellenére – sokan rágalmazták azzal, hogy Wagnert utánozza.